Sportélettani alapfogalmak I.

Edzettség

A rendszeres fizikai aktvitásra szervezetünk alkalmazkodással válaszol. Ezt a folyamatot nevezzük edzettségnek. Gondoljunk arra, hogy mi történik velünk, ha először indulunk el egy órás kerékpározásra: a tekerés alatt lábaink elnehezednek, megerőltet a levegővétel és alig várjuk, hogy elérjük az úticélt. A második alkalom azonban már valamivel könnyebben megy, majd jó néhány hét tekerés eltelte után szinte már meg sem érezzük a terhelést és feléled bennünk a táv fokozásának igénye. Sportolás után pedig jóleső fáradtság és örömérzés lesz úrrá rajtunk. Mindez annak a sokrétű élettani alkalmazkodási folyamatnak köszönhető, amely a rendszeres mozgás hatására játszódik le bennünk.

Az élettani folyamatok nyomon követésére sokféle ötlet született. Az élsportban és már a szabadidő-sportban is bevált módszer az ú.n. terheléses vizsgálat, amelynek során laboratóriumi körülmények között végzett fizikai terheléses – spiroergometriás - próba történik. A terhelést általában futószalagon vagy kerékpáron végzik, közben lépcsőzetesen (2-3 percenként) emelik a szalagsebességet vagy meredekséget, ill. a kerékpár ellenállását. A terhelés alatt monitorozzák a pulzusszám alakulását, a légzési paramétereket (be- és kilélegzett levegő mennyisége, oxigén, ill. széndioxidtartalma, felvett oxigén mennyisége, stb.), valamint a vér tejsav szintjének alakulását. A mért paraméterekből megállapítható az egyén edzettségi szintje, amelynek ismeretében meg tudjuk határozni azt az edzésmennyiséget és intenzitást, amellyel további fejlődés érhető el a teljesítményben.

Aerob és anaerob állóképesség

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon mit nevezünk állóképességnek? Mindez nem más, mint a fáradással szembeni ellenálló-képesség. Beszélhetünk ú.n. aerob állóképességről és izom-állóképességről is. Ez utóbbi az izmok munkájára, fáradással szembeni ellenállására utal, míg az aerob állóképesség alatt az oxigéndús (aerob) közegben végzett erőfeszítést értjük. Minél több ideig és nagyobb intenzitással vagyunk képesek izmainkat energiával ellátni oxigéndús közegben, annál nagyobb az aerob állóképességünk.

Egy hosszantartó mozgásprogram, például több órás kerékpártúra vagy egy maratoni táv lefutása jól szemlélteti, hogy miről is van szó. Annál jobb a teljesítményünk, vagyis annál hamarabb teljesítjük a távot, minél magasabb intenzitáson (vagyis minél nagyobb iramban) tudunk folyamatosan futni, illetve kerékpározni. Ha azonban elérünk egy bizonyos intenzitást, akkor izmaink nem jutnak oxigénhez, így jóval több energiát használunk fel, néhány perc alatt lemerülnek az energiaraktárak, kifáradunk és muszáj lassítani, megállni.

Természetesen az oxigénhiányos közegben is lehet nagyot „alakítani”, mindez azonban az ú.n. anaerob állóképesség függvénye. Minél több energiát raktároz valakinek az izomzata és minél gyorsabban tudja azt mozgósítani, valamint minél nagyobb az izomzata, annál nagyobb anaerob állóképesség jellemzi. Ez a tulajdonság a rövid, extrém erőkifejtések kivitelezésére tesz alkalmassá (pl. sprintek, súlylökés stb.).

Forrás: 123rf.com

Anaerob küszöb

A terhelés-élettani vizsgálatok egyik célja az ú.n. anaerob küszöb megállapítása. Arról van szó, hogy a pulzusszám és a vér tejsav szintek alakulásából megmondható, hogy milyen sebességnél (vagyis teljesítménynél) mennek át az aerob energiaszolgáltató folyamatok anaerobba. Más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy meghatározható az a teljesítmény, amelynél már éppen nem elegendő a sejtekben lévő oxigén. Mit láthatunk a pulzusszám alakulásán? Hogy a terhelés lépcsőzetes emelésével egy darabig egyenletesen (lineárisan) nő a pulzusszám, majd egy bizonyos intenzitásnál ez az emelkedés drámaian felgyorsul. A pulzusgörbe megtörik. A tejsavszint alakulásában hasonló reakció játszódik le. Eleinte nagyon lassan emelkedik a vér tejsavszint, majd egy intenzitás után meredek növekedés figyelhető meg. A magyarázat roppant egyszerű.

Ahhoz ugyanis, hogy izmaink működni tudjanak, energiára van szükség. Ez az energia ATP molekulák formájában kerül felhasználásra. Az ATP szénhidrátokból, kismértékben zsírokból és fehérjékből származhat. A legfontosabb energiaforrás azonban a szénhidrát, amelyet izomzatunk glikogén formájában raktároz. Egy molekula szénhidrát izommunka során, oxigén jelenlétében 36 ATP-t „termel”, míg oxigénhiányban összesen 2-ATP-t, miközben tejsav köztes termék keletkezik. A tejsav részben felhalmozódik az izomban, részben széndioxiddá és vízzé esik szét.

A széndioxidot pedig kilélegezzük. Ezért van az, hogy egy bizonyos intenzitás felett jóval szaporábban lélegzünk, ráadásul kevesebb oxigént lélegzünk be, mint amennyi széndioxidot kifújunk. Az oxigén és széndioxid arány is monitorozható a terhelés alatt, amelyet RQ-nak, respirációs együtthatónak (quotiensnek) neveznek. Az érték megmutatja, hogy szervezetünk miből nyeri az energiát. Ha a kilélegzett széndioxid lényegesen kevesebb, mint a belélegzett oxigén (vagyis kisebb, mint 0,8), akkor zsírokból történik az energiafelhasználás. Ha a kilélegzett széndioxid és a belégzett oxigén mennyisége pont ugyanannyi (RQ = 1), akkor az energiaszolgáltatás aerobból anaerobba vált, vagyis a szénhidrátok felhasználása kerül előtérbe.

Irodalom:

Malomsoki Jenő: A fizikai terheléssel egybekötött gázanyagcsere és vizsgáló módszerei, 1963. 3. sz. 149-156, 30, 1963..

Malomsoki Jenő: Gyakorlati spiroergometria. Medicina, Budapest, 1979.